Johnny története a középső kislányom, Emma szülinapján kezdődött. Akkor családostól beültünk az autóba, hogy kiskutyát keressünk. 

Az Illatos úti menhelyen várt minket egy cuki kis jelölt, de ő már pár éves volt akkor és mi kölyök kutyát akartunk. A következő menhelyen is csak idősebb volt, ráadásul nem is tűnt nagyon gyerekbarátnak. Így jutottunk el a Rex menhelyhez. 

Ott örömmel fogadtak bennünket, és bemutattak egy 9 kölyökből álló almot, amelyből már néhányat lefoglaltak ugyan, de szerencsére nem mindet!

Így lett a miénk ő, akinek akkor még csak számjele volt: D alom 5-ös. Végül a Johnny név mellett döntöttünk, ami mindenkinek tetszett. Az örökbefogadás gyorsan ment, másnap márt el is hozhattuk, mindenki nagy örömére. 

Johnny-kánk hamar beilleszkedett a családba, hál’ Istennek nem rágcsált nagyon szét semmi fontosabbat a lakásban; de a szobatisztaságán sokáig kellett dolgoznunk. Valószínüleg mi nem találtuk el, hogy neki pontosan mi az igénye és mikor. De ez már mind a múlté. 

Azóta, a jelenben, Johnny rendszeresen itt van velem a rendelőben; hamar megszokta a helyzetet. Ráadásul – pedig ettől nagyon tartottam –  az is hamar kiderült, hogy a pácienseink erre pozitívan reagálnak. Sokszor előfordul, hogy ők is kutyával érkeznek a rendelőbe, és ez mások arcára is mindig mosolyt csal és jókedvre deríti őket, főleg a gyerekeket. :)

Most már ott tartunk, hogy szó szerint csalódottságot látok rajtuk – és nem csak a gyerekeknél -, ha valamilyen oknál fogva nincs ott velem Johnny.